¹Dávid tanítása; imádság a barlangban létekor.

¹Garsiai šaukiausi Viešpaties, garsiu balsu maldavau Viešpatį.

²Fenszóval hívom az Urat, fenszóval könyörgök az Úrhoz.

²Išliejau priešais Jį savo skundą, sielvartą savo Jam atvėriau.

³Kiöntöm elõtte panaszomat, kitárom elõtte nyomorúságomat,

³Kai manyje nusilpo mano dvasia, Tu žinojai mano kelią. Mano kelyje slaptai jie padėjo spąstus.

⁴Mikor elcsügged bennem a lelkem. Te pedig tudod az én ösvényemet, hogy az úton, a melyen járok, tõrt hánytak elém.

⁴Apsidairęs aplinkui, mačiau, jog nėra nė vieno, kas mane pažintų. Neturėjau kur prisiglausti, niekam nerūpėjo mano gyvybė.

⁵Tekints jobbra és lásd meg, hogy senki sincsen, a ki ismerne; nincsen számomra menedék; senki sem tudakozódik felõlem.

⁵Tavęs, Viešpatie, šaukiausi, sakydamas: “Tu esi mano priebėga, Tu mano dalis gyvųjų šalyje”.

⁶Hívlak téged, oh Uram; [s ezt] mondom: Te vagy oltalmam [és] örökségem az élõknek földén;

⁶Išgirsk mano šauksmą, nes esu labai suvargęs. Išgelbėk mane nuo persekiotojų, nes jie stipresni už mane.

⁷Figyelmezz esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Szabadíts meg engem üldözõimtõl, mert hatalmasabbak nálamnál! [ (Psalms 142:8) Vezesd ki lelkemet a börtönbõl, hogy magasztaljam a te nevedet! Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem. ]

⁷Iš kalėjimo mane išvaduok, kad girčiau Tavo vardą. Tada susiburs aplink mane teisieji, kai padarysi man gera.