1Dávid zsoltára. te néked zengek éneket, Uram!
1Apie gailestingumą ir teisingumą giedosiu, skambinsiu Tau, Viešpatie.
2Gondom van a tökéletes útra: mikor jössz el hozzám? Szívemnek tökéletessége szerint járok én az én házamban.
2Laikysiuos teisingo kelio. Kada Tu pas mane ateisi? Vaikščiosiu su tobula širdimi savo namuose.
3Nem vetem a szemem hiábavaló dologra; a pártoskodók cselekedetét gyûlölöm: nincs köze hozzám.
3Į tai, kas nedora, aš nežiūrėsiu. Aš nekenčiu neištikimųjų darbų; nieko bendro su jais neturėsiu.
4A csalárd szív távol van én tõlem, gonoszt nem ismerek.
4Vengsiu iš tolo širdies nelabumo, pikto nenoriu pažinti.
5A ki titkon rágalmazza az õ felebarátját, elvesztem azt; a nagyralátót és a kevélyszívût, azt el nem szenvedem.
5Kas slaptai savo artimą šmeižia, tą nutildysiu. Kas žiūri iš aukšto ir turi išdidžią širdį, to neapkęsiu.
6Szemmel tartom a föld hûségeseit, hogy mellettem lakozzanak; a tökéletesség útjában járó, az szolgál engem.
6Mano akys žvelgia į krašto ištikimuosius, kad jie gyventų su manimi. Kas vaikščioja tobulu keliu, tas tarnaus man.
7Nem lakozik az én házamban, a ki csalárdságot mível; a ki hazugságot szól, nem állhat meg szemeim elõtt.
7Klastingieji negyvens mano namuose. Melagiai nepasiliks mano akivaizdoje.
8Reggelenként elvesztem e földnek latrait, hogy kigyomláljak az Úrnak városából minden gonosztevõt.
8Anksti išnaikinsiu krašto nedorėlius, kad pašalinčiau piktadarius iš Viešpaties miesto.